Augusztinyi Fruzsina kiállítása

Emlékszem, hogy valami nagy érzelmi dráma volt, valami randi ügy. Kiborulás, sírás, panaszkodás. Ketten voltunk Orsival, félig idegenek, és közben lakótársak is, és unatkoztunk. Orsi megtekert egy cigit, és amikor meggyújtotta, akkor egy kicsit kigyulladt a haja is. Jót nevettünk. Konkrétan semmi dolgunk sem volt, önmagunkkal voltunk elfoglalva, meg persze az unatkozással. Aztán gondoltam, hogy itt ez a pompás nyár, és én itt vagyok végre a fővárosban, örülök, hogy végre itt élek, úgyhogy készítek is ennek apropóján valami maradandót… Akkor megkomponáltam valahogy képileg ezt a fájdalmas lelki ügyet, meg persze adódott mellé az a – vasbeton falakat már lassan egy hónapja melengető – negyvenöt fokos hőség, amit csak lenge ruhákban, vagy bugyi-melltartó szettben lehetett elviselni. Így készült az első képem, 2017 nyarán. Ekkor még elég rosszul tájékozódtam Budapesten, ami azért alakult így, mert bár megjegyezhettem volna az épületeket és az utcákat is, de ehelyett inkább a zebrán eldobott narancshéjakról, billegő aknafedelekről, útpadkákból kitört, furcsa alakú, szétszóródott betondarabokról azonosítottam be, hogy vajon merre járok… A támpontjaim folyamatosan változó részletek voltak, a barátaim pedig ehhez hasonlóan váltották fel egymást az albérletünkben. Ennek ellenére az egymásban megtalált otthon érzeteink a közöttünk lévő távolságokat nem érzékelték. Ez az egyetlen, ami állandó.